Hétvégén rendezik meg az idei Le Mans-i 24 órásat, mely egyike a három legnagyobb autóversenynek a világon. Természetesen ez sem kerülhette el a mozikat, noha az 1923 óta létező futamot hivatalos jogokkal csupán két alkotás dolgozta föl. Két merőben más alkotás. Steve McQueen klasszikusa után folytassuk a Michel Vaillant-nalés kultuszával.
„Közel 25 éve két autókonstruktőr ádáz harcot vív egymás ellen a világ valamennyi versenypályáján: a Vaillante és a Leader.” – kezd a film. (Megj.: Vaillant=családnév, Vaillante=csapatnév. Tuti köze van a francia nyelvhez, de ahhoz nem értek.)
Ez nincs túlzottan se elnyújtva, se kifejtve, de a későbbiekhez – egy utalást leszámítva – elegendő. Mindesetre ez valahogy úgy hangzana máshol, hogy „Közel 75 éve két álarcos alak ádáz harcot vív egymás ellen Gotham valamennyi utcájában: Batman és a Joker.”
Akárcsak „elődjénél”, ezen felvezetőből is hamar kiderül a hangvétel: míg a Le Mans-ban hosszú kommentátori szöveg végén tisztázódik csak a pontos ellentét (addig csak intró, meg flashback, meg montázs, meg…), addig Luc Besson forgatókönyve már az első mondatában elhelyezi a nézőt, hogy mire számítson: ádáz harcra.
S mire játékidőben odaérünk, ahol múltkor még csak a kommentátor beszélt, addigra itt már túl vagyunk 3-4 akciójeleneten, mire pedig ott más is megszólal, addigra itt már rég túl leszünk egy, a történetre konkrétan óriási hatással bíró jelenetsoron. Naná, akción! 
Óhatatlanul össze kell hasonlítani a két alkotást, de fölösleges. McQueen törekedett egyfajta realizmusra, ami egy „túl filmes” Grand Prix és egy romantikus-drámás Győzni Indianapolis után érthető. Mivel a millenniumra már bőven kultfilmnek számított a Le Mans, ezért ha valaki előállt azzal, hogy feldolgozná a versenyt, teljesen jogos volt azt mondani: „de hát minek? Már van egy tökéletes.” Oké, de ki akart itt törekedni hasonlóságra?
A Michel Vaillant-t nem szeretik. Mert „annyira elrugaszkodott”, mert „tele van csomó logikai bukfenccel”, és „mert nem hiteles”, ezért már rossz. Ez valahol jogos, de akkor miért nem hőzöng senki, amikor egy szuperokos beszélő mosómedve egy humanoid fa vállán lövi az ellent? A Michel Vaillant-tól ugyanis olyan számon kérni a realizmust, mint egy random Marvel filmtől. Az egy dolog, hogy volt egy irtó jó megfilmesítése Le Mans-nak – ami a végén azért szintén átesett a ló túloldalára, csak ezt nem illik felróni egy klasszikusnak –, de csak ezért még nem kellene minden későbbi alkotástól ugyanazt várni. Pláne nem egy olyan képregényből készült filmtől, aminek alapanyaga még Pókembernél is idősebb!
A karaktert 1957-ben alkotta meg a francia Jean Graton. Először a Tintinben láthattuk, majd 1959-08 között futott önállóként: 70 fő kiadvány jelent meg, de a spin-offokkal együtt közel 130 füzet lett kiadva. S ebben a filmhez (is) kijött különkiadások, a tintines és máshol látható vendégszereplések, valamint a 2012-es reboot már nincs is benne. Vaillant-ék kb. mindent megnyertek: F1, Le Mans, Dakar, Indy500, motorcsónak F1, amit csak el lehet képzelni.
Graton még él, 92 éves, jelenleg már (illetve 1994-től közösen) a fia, Philippe gondozza a köteteket, belga segítséggel. Nagy kultusza van: 2012-ben (a reboot kapcsán) a Túraautó-vb portugál hétvégéjén az egyik Chevy Cruze-ból Vaillante-ot faragtak; versenyzőjéből, a svájci Alain Menu-ből némi smink és kontaktlencse segítségével pedig magát Michelt. A csapat is átöltözött (és szerepelt): Michel testvérét Graton jr. „játszotta”. Ez álomszerű volt – a 2. futamot meg is nyerte a közvetítésben is Vaillante-nak kiírt csapat és „Michel Vaillant”. A dobogón a díjat „testvére” vette át, a képregényben pedig megjelent a WTCC is.
De a valóságban is létezik Vaillante gyártmány: egy F1-es kocsit is befestettek „képregényszínűvé”, de az igazán nagy durranás az volt, mikor egy utcán is használható, de a füzetekből ismert versenyautót összeraktak. Ez a filmben is szerepel, de hogy miért ezzel készülnek Le Mans-ra, az jó kérdés. (Tán még nem volt meg oda a motor, erre van is utalás.)
Az évek során a belga és a francia pályákon természetesen sokszor megidézték a karaktert, sőt tavaly két 24 órás is. Belgiumban – Alex Zanardi révén is – igazi szenzáció és dráma volt a BMW körül, Barcelonában pedig egy Peugeot-ra matricáztak, mely a fikcióban – és a filmben is – a gyári beszállító. Sokat jelent a versenyzőknek is: „Szerintem kevés mai versenyző nem olvasta annak idején a Michel Vaillant képregényeket, hiszen a történetek után már lehetett is álmodozni arról, hogy miként alakul majd az ő karrierjük, mikor felnőnek.” (Timo Glock)
A Le Mans cikkben említettem egy sikertelen sorozatot. Az volt az első adaptáció: 1967-ben, 13 részt élt meg, és az előző évi Sportkocsi Vb alapján készült (köztük persze Le Mans-nal), ám mivel az csak 9 futamból állt, ezért némi ralival is feldobták. Tán erre utal a film ralis része). Az Henri Grandsire vezette Alpine 110 kamerázott, és még versenyben voltak láthatóak az 1970-ben kamerázó Ford GT-k. Aztán volt egy 65 részes rajzfilm is (az USÁ-ban Hot Wheels logóval) a ’90-es évek elejéről. Egyiktől sem várt senki különösebb realizmust, de az élőszereplős sorozat adott némit. És ha már 10 évvel a karakter megjelenése után nem realizmust vártak, akkor 2003-ban miért? Akkor miért baj az, hogy a film mindjárt egy irreálisnak tűnő balesettel nyit? Ami vágásban egy csúnya bakit tartalmaz és a CGI sem erős a végén, de magát az ütközést daruk segítségével tényleg megcsinálták! (2:23-tól a videón)
Valóban sorolhatnám napestig az úgymond hülyeségeket a filmben (pl. Le Mans-i szereplés miért pont ralis eredménytől függ?), de a legtöbb betudható az alapanyagnak. Ezért pedig fölösleges bántani a filmet. Illetve azért azt megemlítem, hogy a Vaillant birtok eleinte Kanadában van, végül meg már Le Mans-hoz „egy taxinyira”. Ekkora kontinensvándorlásnyi idő pedig nem telt a két jelenet között. Ami viszont például még a „nagy és sérthetetlen” Le Mans-bansem volt, az a sajtótájékoztató, ami bár 1970-ben biztosan máshogy festett, de a dokumentált hatásból azért feltűnően hiányzott. Jó, interjú az van, de az mégsem ugyanaz. No, kérem a Michel Vaillant-ban bizony akad előbb egy sajttáj (igen, elég valótlan bejelentéssel), majd közvetlen utána egy több tekintetben frappánsan végződő aukció.
A filmbe tavasszal csöppenünk bele, a Kanada Rally idején. A Vaillante ebben az évben ralis programot fut, azonban Kanadából hazaérve (Kandadába? Franciaországba?) Henri, a család/csapatfő közli az örömhírt: a Peugeot motorjával Le Mans-ban indulhatnak (valószínűleg címvédőként, azokat akkor is meghívják, ha nem versenyeznek éppen), így aztán össze kell állítani a két autó háromfős csapatát. Az olasz rali után egy új tag érkezik a csapathoz, a Dél-Afrika rali 4.-je, az ír Julie Wood (Diane Kruger első kiugrása Heléné előtt; a karakter pedig az egyetlen, aki saját nevén kapott spin-off képregényt). A Dakarnak 2001-ben női győztese volt, Afrika így akár egy apró utalás is lehet Jutta Kleinschimdtre. Julie ígéretet kapott a csapatmérnöktől, Michel bátyjától, hogy mindenben megkapja a szükséges segítséget, mégis azon ötletére, hogy indulna Le Mans-ban, már nem menne bele.
Eközben Elizabeth, Henri felesége aggódó mamaként rémálmok között él, ráadásul öt év kihagyás után az aktuális álomban szereplő Leader csapat is visszatér, az elhunyt csapatvezető lányának irányításával. Ez az álommotívum amúgy jól kidolgozott (zenében is), de aki megfejtette a többször felbukkanó pillangó mivoltát, azt örömmel venném!
A Leader kapcsán van az a kevésbé érthető képregényes utalás, amit említettem. A Leader az tényleg egy „líder”, nevét nem tudjuk, ő csak „vezette” a csapatot. Ugyanakkor, ha valaki, akkor ő igazán klasszikus rajzolt karakter: amolyan varázslóhacukában rejtélyes alakként tündököl. Itt látunk egy régi képet róla lányával, és hát még a filmvilágából is csúnyán kilógott volna. Hogy akkor mit kapott volna még a film… Persze ötéves kihagyás, új vezetés: ha nem is ilyen drasztikusan, de tényleg hasonlóan néz ki egy ilyen a valóságban.
Ennyiből pedig már bőven érzékelhető az, hogy ez igazi JÁTÉKFILM. Ami tény, távol áll a valóságtól, de sokkal inkább ajánlható így egy laikusnak, mint a Le Mans. Nem biztos, hogy tetszeni fog neki, de garantáltan nem fog unatkozni. Amihez ugyanis Luc Besson nagyon ért, az a finom humor és pláne az autós jelenetek. Előbbiből is akad némi…
…utóbbiból meg aztán pláne! A film készítése előtt nem sokkal járt egy szóbeszéd a McLarenről, miszerint annyit tesztelnek Barcelonában, hogy Mika Häkkinen akár csukott szemmel is végig tud menni a pályán. Hogy az itt szereplő hasonló jelenet erre akart-e utalni, vagy sem, azt nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy egy ilyen szcénával jobban meg lehet venni az egyszeri nézőt, mint kb. 25 percnyi üresjáratos kezdéssel.
A Leader csapatról időközben kiderül (NE MONDD!), hogy hasonlatosan a NASCAR fenegyerekei Rexcorjához, nos, finoman fogalmazva sem mindig a szabályos utat választják a sikerek eléréséhez. Itt most nem egy aerodinamikai kiskapura kell gondolni, hanem sokkal durvább dolgokra. 
Valós? Nem. Filmet nézünk? Igen. Valósnak kell lennie egy képregényfilmnek? Legtöbbször nem. Hülyeség, de hű az alaphoz? Igen. Innentől kezdve, hogy baj-e, azt döntse el ki-ki magának, bár tény, velük kapcsolatosak a film megítélését negatívvá tevő pillanatoknak legtöbbje.
Ezzel szemben erény, hogy a Vaillante-nt csak egy sikeres csapatként állítják be. Michelt nem, ő minimum két Sennával felér, de maga a csapat az tényleg egy kő profi alakulatként jelenik meg. 
Nincs amolyan „America, fuckyeah!” háborúsfilmes érzés. Nem ők a megtestesült jóság, nem ők a megtestesült nemzeti trikolór, semmi ilyen nincs. Ha kimegyünk a Hungaroringre, akkor a világsorozatok nagycsapatai valóban hasonlóan épülnek föl. A film necces pontjai főképp nem miattuk történnek. Érthetetlen a végén a boxkiállás, de az a hollywoodiasság már a Le Mans-ban is megvolt: onnan inkább kilógott. Itt csak csapatidegen.
Magát a Le Mans-i részeket a 2002-es versenyen vették föl. Négy filmes autót látunk, a felvezető körre a futamon is elmehettek mind, azonban ketten utána kiálltak. A nagy múltú DAMS vállalta magára azt, hogy esélyeit félredobva, kamerásként indít egy „Vaillante” Lolát és egy „Leader” Panozt. Természetesen csapatszínekbe öltözve. Még jó, hogy az F1-el ellentétben itt nem tiltott a más autó-más szín, mert elnézve a képeket, lettek volna gondok.
Amikor a képen több ilyen kocsit látunk egyszerre, vagy csak azokat, az nem a versenyen készült kép. Vagy az edzéseken, vagy a betétfutamokon (az esőbben kifaroló és gumifalba csapódó Nissan pl. egy jel, olyannal nem indulhattak soha a 24 óráson), vagy külön vették föl azokat jeleneteket. Kivéve a befutót: mivel oda kellett a tömeg, kellett az élet, így azt a Le Mans hét folyamán, programszünetekben rögzítették, legalábbis ami nagyon szükséges volt. Különösebb bravúrt vagy korát megelőző trükköt viszont nem rejtegetettek. A Panoz kiesett, a Lolát leintették (de nem értékelték, csupán menő volt a valóságban is látni a Vaillant családot célba érni), de itt ez már kevésbé számított, mint 32 évvel korábban.
Szintén jobban teljesít a Michel Vaillant a Le Mans-nál abban, hogy itt az egész hétvégét, sőt, pár művészi vágókép erejéig már a rázókövek lefestésétől látjuk az eseményeket. Igaz, nem pontról-pontra, csúnya is lenne, de van itt délutáni edzés, esti időmérő, reggeli bemelegítő. Ha az időtervet leírnánk, csúnya különbségek lennének a valósággal, de minek is tennénk? Az átlagnéző úgyis max az érkezést fogja furcsállni. Elvégre mi van a pár nappal az edzés előtt esedékes gépátvétellel? Poénnak viszont az is jó.
S ha már művészi vágóképek. Az egész film telis tele van érdekes operatőri megoldásokkal, ezekkel fantasztikusan összehangolt vágásokkal, szép felvételekkel (az érthetetlen „pillangó-hatás” is ilyen), amelyek akkor érnek fel a csúcsra, amikor a versenyzőkben a feszültség is. A rajt előtti montázs ugyanis – és ezt még a fanyalgók is elismerik – méltó utódja a pulzussal játszó elődjének, egyszerűen csodálatos!
Szintén fantasztikus az Archive zenéje. Amennyire klasszikus muzsikának tarthatjuk Legrand dallamait, annyira üdvözölhetjük a modern score-t itt. Pár szám pedig korábbi dalaik instrumentális, vagy 1:1-ben áthozott változata (betétdalok: pipa, később párra rá is énekeltek utólag), ebben pedig nagyon hasonlatos a Neo, Kontrollban végzett munkájához (és mindkettő 2003-as). Érdemes rákeresni a zenére, vagy akár csak azokra koncentrálva megnézni egyszer a filmet. 
Persze Le Mans-ban, a 24 óra alatt sok minden történik, ez már alapvetően hasonlít a McQueenék versenyére, csak élesebb vágásokkal. Az első körök itt is izgalmasak…
…és az eső is visszaköszönő momentum (pár újabb erős művészies képpel):
Hogy a befutóhoz miképp jutunk el, azt nem lövöm le, eleve itt legalább van mit, legyen elég annyi, hogy a Le Mans legnagyobb valótlanságát itt aztán jól megszorozhatjuk hárommal, ami onnan nagyon kilóg, de ide beleillik. A taktika csapatidegen, a szituációk viszont érthetőek a film során. Maga a finis viszont SOKKAL kiszínezettebb, mint kellene, de addigra – miután emberek is beszaladnak korábban a pályára – már hozzászokunk ezekhez. Vagy túltesszük magunkat rajta, vagy nem. Kis ízelítőt azért hagyok…
Összességében tehát a Michel Vaillant (Fék nélkül, pff…) szintén nagyon kettős film, de pont fordítottan, mint elődje. Ez az egyszeri nézőnek sokkal inkább ajánlható – persze ne hagyja ki a Le Mans ÉLMÉNYét –, ugyanakkor sokkal filmszerűbb, és ez a realitás rovására írandó. Ami baj lehet egy Felpörgetvénél, de nem kéne annak lennie egy Michel Vaillant-nál. Az eredete miatt. Mert azt tiszteli, sőt, picit butítja is (Leader apuka esete). Pont az egyszeri néző miatt. Hogy ne csak az autósport mániásoknak és ne csak a képregény ismerőinek szóljon. Akik mondjuk nagyobb százalékban összeérnek és alapesetben előbbieknek nem is szól.
De a humanoid fa sem felel meg a természettudománynak, nem igaz?
Akkor ezt se bántsuk már annyit…
[…] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]