Holdfény (Moonlight), rendező: Barry Jerkins, szereplők: Alex R. Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes, Naomi Harris, Janelle Monáe, Mahershala Ali, amerikai dráma, 111 perc, 2016. (12)
A 8 Oscarra jelölt Holdfény az egyik legvarázslatosabb film, ami mostanában a mozikban megy. Egy gettóból jött meleg, fekete fiú történetét mutatja be három életszakaszon keresztül, de ezek a jelzők csak háttérelemként lebegnek a filmben. A Holdfény sokkal inkább tesz fel univerzális kérdéseket, amikre a válaszok olyan személyesek, hogy ki sem mondja őket. Lélegzetelállító zene, meseszép képekkel, amik nagyon lassan sétálnak a vásznon és üvölt a nyomasztó csönd a jelenetekben. Egy művészi alkotás lett, amit nem egyszerű megemészteni, de nem is akar könnyen fogyasztható lenni.
Chiront, a főszereplőt, kisgyerekkorában ismerjük meg; a gettóban éli mindennapjait drogfüggő anyjával (Naomi Harris) Miamiban, miközben a saját korosztálya is kitaszítja őt. Ekkor ismerkedik meg a drogdílerrel (Mahershala Ali), aki megsajnálja a kissrácot és kapcsolatuk barátsággá formálódik. Aztán Chiron már középiskolás, de még mindig rettenetesen visszahúzódó. Az utolsó szakaszban végül meglepődve látjuk, hogy a főszereplő már cseppet sem tűnik kitaszítottnak, sőt kigyúrta magát, menő kocsival jár, de a benne élő magány üvölt a felszín alatt. A jellem és személyiségfejlődés, amin élete során végigment, nem tartalmaz semmi különöset, de mégis meglepő. Az lesz benne a furcsa, hogy hogyan tud valaki ilyen csendben felnőni. Chironnak ugyanis nincs nagy jövője, miért is lenne? A gettóban él, nincsenek barátai, fekete és ráadásul meleg. Ennél kevesebb dolog nyomja rá jobban a bélyeget valaki életére, de a fiúnak a legnagyobb feladata mégis az, hogy ezeket a terheket valami módon cipelnie kell. Az egész film az érzelmek elfojtásáról szól. Nagyon érdekesen és hihetetlenül okosan oldotta meg azt a Holdfény, hogy egy percig sem szól arról a fáma, hogy a főszereplő a gettóból jött, hogy meleg és hogy fekete. A hangsúly végig azon marad, hogy Chiron is csak egy ember. Egy olyan fajta ember, akit alapvetően az érzelmei határoznak meg; azok az érzelmek, amiről a fiú egyetlen szót sem beszél az egész film alatt, annyira mélyen meg vannak benne rekedve. Egy varázslatos tehetetlenségnek tűnik minden mozdulata, hiszen az vagy, aki; kész, ezen nem tudsz változtatni. Természetesen megpróbál ellene tenni: gyerekkorában tűr, kamaszkorban visszaüt, felnőttként meg elmenekül, de a végén mégis oda jutunk, hogy akármit is viselsz el, akármekkorát ütsz vissza és akármilyen messze szaladsz, attól még az maradsz aki voltál alapvetően.
A Holdfény sok mindenről szól, több témába beletúr és azt nagyon gyengéden simogatja végig. Az öntudat, a vágy, a barátságok, amik hatással vannak az életünkre, az emberek akik váratlanul megérintenek, a magány – nem csak a szociális, hanem főleg az érzelmi – mind felelősek azért, hogy kik leszünk és kik vagyunk éppen. A film nem attól hangos, amit kimond, hanem attól, amit visszatart, amiről nem beszél. Ehhez a második filmes Barry Jerkins rendező olyan képeket válogat, olyan gyönyörű, lassú beállításokat használ, olyan varázslatos színekkel és olyan szívettépő zenével, ami miatt a néző tekintete és a lelke odatapad a vászonra. A főszereplőt alakító három fiú soha nem találkozott egymással, így mindannyian maguk formálhatták meg tulajdonképpen ugyanazt a szereplőt, amivel olyan egyéniséget adtak a karakternek, ami felejthetetlen lesz. Mahershala Ali, aki a Kártyavárból és a Luke Cage-ből lehet ismerős, élete legjobbját nyújtja a kisfiú felnőtt barátjának szerepében.
A Holdfény tényleg gyönyörű lett, néhol talán egy kicsit túl hosszúra van nyújtja, ami egy kis kitartást követel, de ez a csend is olyan egyéni atmoszférát kölcsönöz a filmnek, ezekkel a nagyon súlyos témákkal, amivel úgy érezzük, mintha egy darab követ kellene lenyelnünk, ami minden jelenetben egyre keményebb lesz, pedig mi porladni akarjuk érezni, hogy minél könnyebb legyen mire a torkunkhoz ér.
