Az univerzum története (Voyage of Time: Life’s Journey), rendező: Terrence Malick, szereplők: Cate Blanchett, amerikai-francia-német dokumentumfilm, 90 perc, 2016. (12)
Őslevespor: instant életbölcsességek a világegyetemről
A 3-szoros Oscar-jelölt Terrence Malick Az élet fájára lapot húzott és az osztó mindent vitt. Gyönyörűen fényképezett film gyönyörű zenével, de a túlburjánzó spiritualitás kis híján megöli az élményt.
A férfiember indokolatlanul korán kezd el foglalkozni a kapuzárással, hogy aztán amikor tényleg eljön, ott álljon bambán és felkészületlenül. Egy bizonyos korig mindenki el akar jutni valahova, ami vagy sikerül, vagy nem. A filmes férfiembernek is vannak dédelgetett álmai – nevezzük filmtervnek -, amit rendszerint meg is csinál, ha úgy érzi, már kellően idős és híres hozzá. Mivel időközben megél ezt-azt, a dédelgetett álomból egyfajta művészi hitvallás lesz. És ekkor a filmes férfiember letesz valamit az asztalra, aminek az eredeti témához már kevés köze van, sokkal inkább látjuk benne a személyes meggyőződését, tapasztalatát és véleményét a világról, az életről, Istenről és csupa más, felnőtt dologról. (A koránérő férfi alkotóember 32 évesen lepi meg magát egy verssel, megmondva a tutit az egyetem fura urának. Mert mi, pasik ilyenek vagyunk, beszólunk az Arcnak.)
Írhattam volna azt is, mindenkinek megvan a maga Prometheusa. Malik évtizedek óta szeretett volna csinálni egy filmet a világ keletkezéséről, történtek is erre vonatkozóan próbálkozások a részéről. Azon túl, hogy az évek során rengeteg anyag gyűlt össze a filmhez (ezek egy részét be is illesztette más filmjeibe), rendezőnk is élte a maga életét, így elkerülhetetlenül megszülettek a nagy gondolatok a fejében. Ha már az ember filmet csinál a világ keletkezéséről, miért ne helyezhetné benne el rögtön magát is és ütne le két legyet egy csapásra.
A filmkészítés egyébként is egyfajta terápia. Malick még le sem feküdt a heverőre, máris mesélni kezd az anyjáról. Aztán valahogy nem csak a sajátjáról, hanem úgy általában Anyáról, míg végül az egész összemosódik. Megszületünk, akárcsak a világegyetem, sejtszinten létezünk, fejlődünk, otthagyjuk a kézlenyomatunkat, majd megszűnünk. Vulkánok törnek ki, egysejtűek úszkálnak, dinoszauruszok legelésznek, ősemberek veszekednek, hatalmas városok nőnek ki a földből. És közben ott vagyunk, vannak. Anya és ő. Cate Blanchett valószínűleg többször ejti ki ezt a szót a 90 perc alatt, mint Vin Diesel azt, hogy család a Halálos iram 1-8. részeiben. És igen, a lényeg a narráción lenne, miközben a film igazán csak úgy működik, ha a látványra és a zenére figyelünk. Mert önmagában ez egy gyönyörű természetfilm, amit gyönyörűen fényképeztek és gyönyörű zene is jár hozzá, ugyanakkor a magvas gondolatoknak inkább egy csatos könyvben lenne a helye, amiből erőt meríthetünk a nehéz pillanatokban. Ha szeretsz Coelhot hallgatni Attenborough nézés közben, ott a helyed.
