Az univerzum története


az univerzum története 1Az univerzum története (Voyage of Time: Life’s Journey), rendező: Terrence Malick, szereplők: Cate Blanchett, amerikai-francia-német dokumentumfilm, 90 perc, 2016. (12)

az univerzum történeteŐslevespor: instant életbölcsességek a világegyetemről

A 3-szoros Oscar-jelölt Terrence Malick Az élet fájára lapot húzott és az osztó mindent vitt. Gyönyörűen fényképezett film gyönyörű zenével, de a túlburjánzó spiritualitás kis híján megöli az élményt. 

A férfiember indokolatlanul korán kezd el foglalkozni a kapuzárással, hogy aztán amikor tényleg eljön, ott álljon bambán és felkészületlenül. Egy bizonyos korig mindenki el akar jutni valahova, ami vagy sikerül, vagy nem. A filmes férfiembernek is vannak dédelgetett álmai – nevezzük filmtervnek -, amit rendszerint meg is csinál, ha úgy érzi, már kellően idős és híres hozzá. Mivel időközben megél ezt-azt, a dédelgetett álomból egyfajta művészi hitvallás lesz. És ekkor a filmes férfiember letesz valamit az asztalra, aminek az eredeti témához már kevés köze van, sokkal inkább látjuk benne a személyes meggyőződését, tapasztalatát és véleményét a világról, az életről, Istenről és csupa más, felnőtt dologról. (A koránérő férfi alkotóember 32 évesen lepi meg magát egy verssel, megmondva a tutit az egyetem fura urának. Mert mi, pasik ilyenek vagyunk, beszólunk az Arcnak.)
Írhattam volna azt is, mindenkinek megvan a maga Prometheusa. Malik évtizedek óta szeretett volna csinálni egy filmet a világ keletkezéséről, történtek is erre vonatkozóan próbálkozások a részéről. Azon túl, hogy az évek során rengeteg anyag gyűlt össze a filmhez (ezek egy részét be is illesztette más filmjeibe), rendezőnk is élte a maga életét, így elkerülhetetlenül megszülettek a nagy gondolatok a fejében. Ha már az ember filmet csinál a világ keletkezéséről, miért ne helyezhetné benne el rögtön magát is és ütne le két legyet egy csapásra.
az univerzum története 2A filmkészítés egyébként is egyfajta terápia. Malick még le sem feküdt a heverőre, máris mesélni kezd az anyjáról. Aztán valahogy nem csak a sajátjáról, hanem úgy általában Anyáról, míg végül az egész összemosódik. Megszületünk, akárcsak a világegyetem, sejtszinten létezünk, fejlődünk, otthagyjuk a kézlenyomatunkat, majd megszűnünk. Vulkánok törnek ki, egysejtűek úszkálnak, dinoszauruszok legelésznek, ősemberek veszekednek, hatalmas városok nőnek ki a földből. És közben ott vagyunk, vannak. Anya és ő. Cate Blanchett valószínűleg többször ejti ki ezt a szót a 90 perc alatt, mint Vin Diesel azt, hogy család a Halálos iram 1-8. részeiben. És igen, a lényeg a narráción lenne, miközben a film igazán csak úgy működik, ha a látványra és a zenére figyelünk. Mert önmagában ez egy gyönyörű természetfilm, amit gyönyörűen fényképeztek és gyönyörű zene is jár hozzá, ugyanakkor a magvas gondolatoknak inkább egy csatos könyvben lenne a helye, amiből erőt meríthetünk a nehéz pillanatokban. Ha szeretsz Coelhot hallgatni Attenborough nézés közben, ott a helyed.

5.szék

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (184.)
Következő cikk Így készíts "muglibiztos" bőröndöt!